A mi kultúránkra nem igazán jellemző az, hogy az ember a gyerekkorból felnövekedve különböző jeles, és általában büszkeséggel viselt ceremóniákon át váltja szerepeit. Értem ezalatt azokat a beavatási szertartásokat vagy egyéb általában ünnepélyes, a közösség színe előtt végrehajtott ceremóniákat, amit nagyon sok kultúrában gyakorolnak. Az antropológia számára ismert törzsek legtöbbjénél találkozunk azzal, hogy beavatási szertartásokat fejlesztettek ki a pubertás táján. A világ minden tájáról származó szertartások összevetése azt mutatja, hogy ezeknek az eljárásoknak archetipikus szerkezete van. Ugyanazok a mintázatok és eljárások fedezhetők fel bennük univerzálisan.
A szokványos eljárás az, hogy amikor a fiúról úgy ítélik meg, hogy készen áll, az idősebb férfiak elszakítják anyjától, közlik vele, hogy ő meghal az anyai világ számára, és később különféle próbatételek és feladatok útján újjászületik mint férfi. Ennek az állapotnak a felfokozott szuggesztibilitásában törzsi tanok, mítoszok, titkok, hagyományok, s az ősök átörökített bölcselete szerint instruálják. Végül megszentesített szertartás keretében rituálisan megsértik, megsebzik, például egy fogát kiverik, vagy egyéb bőrbemetszéseknek, karcolásoknak vetik alá stb., azzal, hogy mindörökre nyilvánvaló legyen, hogy nemének felnőtt tagjai közé tartozik. Az egész ceremónia olyan, mint az agymosás, hogy a gyerekből felnőttet hozzanak létre, aki bátor vadásza, védelmezője a törzsnek, és mindezt szentesített keretek között hajtják végre, az istenek teljes beleegyezésével, hogy teljes legyen a rituálé.
A lányok a szexuális érettséget elérve kiválaszthatják, hogy hány bemetszést akarnak, és hova. A bőrbemetszéseket arra használják, hogy kijelöljék az egyén helyét a társadalmi rendben. Ez beavatási rítus keretében történik. A beavatkozás során transzállapotban vannak, és nem mutatják a fájdalom jeleit. A beavatási szertartások modern változatának négyszögletes alakja van, személyi igazolványnak hívják.
A beavatás hiányát a mesék igyekeznek pótolni. A magyar nép számára a népmese az, ami hordozza az ősi tudást, a bölcsességet. A meséknek sokféle szintje különböző tudatszférákhoz szólnak. Jankovics Marcellnak van ezzel kapcsolatban egy gondolatébresztő tanulmánygyűjteménye Ahol a madár se jár címmel. Ebben a szerző arról ír, hogy a magyar népmesék készítik elő a tudattalan vagy archetipikus szinteken működő szereptanulásunkat. Ezekben már egészen pici korunktól kezdve újra és újra beleélve magunkat, és újra megnyerve mindenféle csatát és küzdelmet, együtt izgulva a hősökkel, győztesen kikerülve ezekből a helyzetekből, mintegy trenírozza magát az ember arra, hogy az élet valódi nagy fordulóiban, a valóságban is helyt tudjon állni. Szerinte a mesebeli föld gödrei, árkai, kútjai, forrás, tó és folyómedrei azonosíthatók a női princípium ölével. A mesék nyíló-csukódó sziklái, hálója, égfüggönye, melyeken át a hősök a világok közt madártestben járnak-kelnek, melyek csonkulással fenyegetik őket, a vagina jelképei. A mesebeli átjárókban való közlekedés a nemzés, illetve a születés értelmében egyértelmű. A mesékben sokszor előforduló picike lények – Babszem Jankó, Hüvelyk Matyi, Borsszem Vitéz stb. – magzati minták vagy megtestesítőik. Ha ilyen szempontból végiggondoljuk, nagyon érdekes az, hogy a mesebeli kalandok ezeket a picike embereket, hogyan viszik át olyan szakaszokon, ami gyakorlatilag megfelel a fogantatás, várandósság magzati oldalról való átélésének, a születés stb. momentumainak, beleértve az élet és halál együvé tartozásának témáját, élményét is. Mindezt persze nem kell végiggondolni ahhoz, hogy kifejtsék a hatásukat.
A transzperszonális pszichológia mentoraként tartják számon Joseph Campbellt. Campbell mitológiai értelmezése, a hős utazásáról szóló leírása, elemzései ösztönzően hatottak a transzperszonális pszichoterápia fejlődésére. Hasonlóságot talált a spirituális kríziseket jellemző élménysorozatok és a mitikus hősök átmeneti rítusai között. Ilyenek: a szeparáció, beavatás, visszatérés. Ő volt, aki hangsúlyozta, hogy minden ember megszületése már önmagában is hőstett, és életünk során később is képesek vagyunk hősként cselekedni. „S ahogy hős a megszülető ember, úgy válhat hőssé – a perinatális erőforrásokhoz visszatalálva – a terápiában újjászülető ember is.”
