Weöres Sándor: Arcom az arcán…
Arcom az arcán
barna hajam árad szőke hajába
kopár emlőit paskolja zuhogva szívem
kormos fekete mancs ráfaragva fehér márvány derekára
kettéhasadt combjára beleim csavarodnak
hasa kristály csésze tele vérrel
fenn a villámló zivatar lenn a tenger
kígyózva összefonódva
szikla gördül szakadékba
napsütött ág
örök éjszakába
Gyilkolva mozog
erdőborított zuhatag világa
hol a hím a nőstényt leszúrja
hol a nőstény a hímet elnyeli
és messze hátra hagytuk az időt
a sötét úton amerre a kétfejű suhan
akiben én vagyok te és te vagy én
és napkorong áll az éjben
hol mozdulatom a te mozdulatod
hol rezdülésed az én rezdülésem
ugrálva dobolva magányosan
fürtös virágok égő szemek erdejében
Ó te
arcom alatt
elömlő ájult mosolyod
párás szemed csillogva úszik szememben
arcodon arcomon
tej-finom áram közös ereinkben elárad
mint magam oly közel vagy hozzám
mégis az ájulat távoli fátyol-fellegében
bujkáló csillagaid között
holdsarló-pillantású égen
törzsemmel összenőtt
istennő végtelen messzeségben
