„Karen Horney állítása szerint minden ember rendelkezik az önmegvalósítás veleszületett képességével. Ha elmozdítjuk az akadályokat az útból, mindenki érett személyiséggé válik, éppen úgy, ahogy a makk terebélyes tölgyfává növekedik.

            Manapság a pszichoterápia oktatásában túlértékelik a diagnózis jelentőségét. A diagnózis kétségtelenül alapvető fontosságú a biológiai okokra visszavezethető, súlyos pszichiátriai kórképek esetében, de gyakran nemkívánatos hatású a mindennapi problémákkal küzdő páciensek terápiájában. A pszichoterápia egy fokozatos megismerési folyamat, melynek során a terapeuta megpróbálja minél alaposabban feltérképezni a pácienst. A diagnózis behatárolja a lehetőségeket, és meggátol abban, hogy a másikhoz emberként viszonyuljunk.

            A páciensek zömének nehézséget okoz az önfeltárás, de kizárólag akkor kaphatnak terápiás segítséget, ha képesek meghitt viszonyt kialakítani a terapeutával. Sokan azért félnek az önfeltárástól, mert az hiszik, van bennük valami eredendően elfogadhatatlan, visszataszító és megbocsáthatatlan. Így amikor teljes egészében feltárják magukat, és mégis elfogadással találkoznak, komoly segítséghez jutnak. Mások azért kerülik az őszinteséget, mert attól félnek, hogy kihasználják, becsapják és elhagyják őket; a meghitt és törődő terápiás viszony, amely nem vezet a rettegett katasztrófához, számukra is erőt adó érzelmi tapasztalat.

            D. W. Winnicott pszichoanalitikus találó megállapítása szerint a jó és a rossz anya között nem az a különbség, hogy mennyit hibáznak, hanem az, hogy hogyan reagálnak az elkövetett hibákra. (Ez a terapeutákra is igaz.)

            Mi egy tapasztalt terapeuta feladata? A pácienssel őszinte, feltétlen tiszteleten és spontaneitáson alapuló kapcsolatot kell kialakítania. Arra kell biztatnia a pácienseket, hogy minden terápiás ülést saját „égető problémájuk” (Melanie Klein) elmesélésével kezdjenek, és a fontos kérdések mélyére ássanak, ahogy a találkozás során fokról fokra feltárják a páciens problémáit. … A terápia tehát spontán, a terapeuta és a páciens kapcsolata dinamikus és folyton változó, új élmények és tapasztalatok keletkeznek, melyeket górcső alá kell venni.

Jung önéletrajzában megemlíti, milyen nagy élményt jelentett számára megismerni minden páciens egyedi belső világát és saját nyelvét. Ez az egyediség arra készteti a terapeutát, hogy minden egyes páciens számára új terápiás nyelvet dolgozzon ki. ... Még messzebbre mennék: a terapeuta dolgozzon ki új terápiát minden páciens számára.

A terapeuta nyíltsága a pácienst is önfeltárásra ösztönzi. Nem tesz jót a terápiának, ha a terapeuta megközelíthetetlen és kiismerhetetlen marad. Minden okunk megvan rá, hogy nyíltan viselkedjünk. A terapeuta önfeltárása nem egyszeri aktus, hanem magatartás, mely a páciens érdekében történik.

Ameddig a páciens azt hiszi, a problémáit külső tényezők – mások cselekedetei, idegrendszeri zavarok, társadalmi igazságtalanságok, gének – okozzák, addig a terapeuta által nyújtott segítség csak korlátozott lehet. Kifejezhetjük együttérzésünket, javasolhatunk néhány hatásos módszert a támadások és az élet igazságtalanságai ellen, segíthetjük a pácienst az érzelmi biztonság elérésében, vagy megtaníthatjuk a környezetét sikeresebben alakítani. Ha valóban jelentős terápiás változást szeretnénk elérni, arra kell bátorítanunk a pácienst, vállaljon felelősséget – vagyis mérje fel, mennyiben okozója saját nyomorúságának. A felelősségvállalás a terápiás folyamat nélkülözhetetlen első lépése. Amint az ember felismeri saját szerepét problémái kialakulásában, arra is ráébred, hogy módjában áll – kizárólag neki – megváltoztatni a helyzetet.

A terapeuta élete szolgálat: túllépünk személyes vágyainkon, és pillantásunkat mások igényei és kívánságai felé fordítjuk. Terapeutának lenni egyfelől kiváltság, másfelől átlagon felül kielégítő hivatás. … Hivatásunk nemcsak arra ad lehetőséget, hogy felülmúljuk önmagunkat, fejlődjünk és gyarapodjunk, tisztábban lássuk a világot, valódi és tragikus tudást szerezzünk az emberi természetről, hanem ennél sokkal többre. Terapeutának lenni állandó intellektuális kihívás. Egy hatalmas és többé-kevésbé ismeretlen terület felfedezői, az emberi elme fejlődésének és működésének megfigyelői vagyunk. A terapeuták olyan hagyomány örökösei, amelynek gyökerei közvetlen elődeink, az első analitikusok, Freud és Jung, és az ő közvetlen elődeik, Nietzsche, Schopenhauer és Kierkegaard munkásságánál jóval messzebbre, Jézus, Buddha, Platón, Szókratész, Galénosz, Hippokratész, a nagy vallásalapítók, filozófusok és doktorok, az emberi kétségbeesésre a kezdet kezdetétől gyógyírt nyújtók bölcsességéig nyúlnak vissza.”

A transzperszonális pszichológia latin eredetű szó, jelentése: túl a személyiségen. Ezt a szót Jung használat először annak megjelölésére, hogy a mindennapi világunkon túli erő (energia) is gazdagítja életünket. Ide tartoznak a kiemelkedő szellemi és spirituális csúcsélmények, az élet sokszor fájdalmas, extázissá fokozódó pillanatai. Emberi minőségünk lehetőséget nyújt arra, hogy ezek a tapasztalatok értelmet adjanak hétköznapi életünknek, és segítséget nyújtsanak személyiségünk fejlődésében. A transzperszonális pszichológia fő törekvései közé tartozik annak vizsgálata, hogyan helyezzük el magunkat a világegyetemben, és képesek vagyunk-e teljes mélységében felelősséget vállalni önmagunkért. Mély belső átélésre törekszik. Hangsúlyozottan fordul a megváltozott tudatállapotok elérése és tanulmányozása irányába.

A pszichológián belül főleg a dinamikus pszichológiának bizonyos területei vannak közel a spiritualitáshoz. A dinamikus pszichológia alatt a pszichológiának azt a területét értjük, ami a pszichodinamikus folyamatok elméletével és gyakorlatával foglalkozik. A dinamikus pszichológia a motivációval, illetve a viselkedés rejtett okainak teljes körű megértésével kapcsolatos szemléletmód, legfőbb példája a pszichoanalízis, és ennek hatását magán viselő irányzatok. A dinamikus pszichológia hozzájárul, hogy a spirituális dimenziót az emberhez tartozónak ismerjük fel, építse és gazdagítsa az életet. Jung, Assagioli, Maslow elméletei és a távol keleti gondolkodás (zen, buddha, taoizmus) alapján alakult ki a transzperszonális pszichológia, amely következetesen vizsgálja az un. normális tudaton felül mutató ismereteket, ahol az ember túllépi az idő és tér korlátait.

A transzperszonális pszichológiához, továbbá a spiritualitás új értelmezéséhez Abraham Maslow kutatásai és elméleti megfogalmazásai kritikus fontosságúak. Minden kétséget kizáróan bemutatta, hogy a misztikus élményeket – vagy az ő elnevezésével a csúcsélményeket – nem szabad összekeverni az elmebetegséggel. A csúcsélmény sokszor jelentkezik egyébként jól adaptálódott egyéneknél, s ha integrálása megtörténik, akkor az önmegvalósítás és az én-kiteljesedés elősegítője lehet. A csúcsélményben az ember megéli a világmindenséggel való egységet. A transzperszonális egységben vagy létállapotban az univerzummal közös identitáson belül az ember önmagát mint páratlan individuumot éli meg, ezt az élménydimenziót pedig nem lehet meghaladni, ennél több nem létezik (Maslow, 1964).

Eric Fromm által kerül kimondásra az ember transzperszonális szükséglete, vagyis a humán önkiterjesztés szükséglete. „A transzcendenciaigény azt jelenti, hogy az ember felül akar emelkedni állati természetén azért, hogy egyszerű teremtmény helyett alkotó személyiséggé válhassék… Önmagának mint saját hatalma alanyának és tárgyának felfedezése ad neki öntudatot.”

Viktor Frankl logoterápája az élet értelmére koncentráló pszichoterápia. Szerinte az önmegvalósítás csak az önmagunkon túlmutatás mellékterméke.

Stanislav Grof (1985) kifejlesztett egy olyan technikát, amely a tudat módosult állapotainak vizsgálatára és ezen állapotok gyógyítására épül. A holotróp légzés hiperventilláció, zene és hanghatások, valamint mozgás együttese. A holotróp terápia szerint a pszichoszomatikus és érzelmi problémák hátterében az áll, hogy a szervezet szeretne megszabadulni a régi traumatizáló beidegződésektől és beindít egy gyógyító folyamatot, hogy könnyebbé tegye a saját funkcionális működését. A terápia fő célja, hogy aktivizálja a tudattalant, felszabadítsa az érzelmi és a pszichoszomatikus érzelmek által lekötött energiát, és átváltoztassa ezeket a tüneteket átélések sorozatává. A holotróp terápia elvei rendkívül egyszerűek. A klienst arra kérik, hogy csukott szemekkel, hátrahajló testhelyzetben helyezkedjen el, a figyelmét összpontosítsa a légzésére és a testérzeteire, s kitartóan lélegezzen a szokásosnál gyorsabban. Az előzetes pszichológiai előkészítés során arra bátorítják, hogy analizáló tevékenységét egy időre függessze fel, és bármilyen fellépő élményt teljes bizalommal és megítélés nélkül fogadjon el. Azt javasolják, hogy a kliens tartózkodjék a lereagáló technikáktól és semmilyen más módon se kísérelje meg megváltoztatni vagy befolyásolni az élményt. Az általános hozzáállásnak a buddhista meditáció bizonyos technikáihoz hasonlónak kell lennie, ami a jelentkező élmények egyszerű megfigyeléséből, tudomásul vételéből és elengedéséből áll. A hiperventilláció folyamán a fizikai és érzelmi feszültségek keletkezése és feloldódása közben az egyénnek különböző erőteljes élményei lehetnek. Fontos életrajzi eseményeket élhet át újból a csecsemőkorából, a gyermekkorából vagy későbbi életéből, szembesülhet a biológiai születés emlékének különböző aspektusaival, közelről találkozhat a halállal vagy különböző típusú transzperszonális jelenségeket tapasztalhat.

Véleményem szerint a szülés alatti légző gyakorlatokkal hasonló hatást érnek el, mint a holotróp légzésnél. Ez is segíti az asszonyokat a módosult tudatállapot létrehozásában.

Dr. Stanislav Grof pszichiáter három évtizede végez kutatásokat a pszichedelikus szerek és a különböző drog-nélküli technikák segítségével kiváltott nem-hétköznapi tudatállapotok területén. Csehszlovákiában született, ott végezte iskoláit is. Jelenleg az USA-ban él, az Esalen Intézet rezidense és igazgatótanácsának tagja. A transzperszonális pszichológia egyik megalapozója és fő teoretikusa, valamint a Nemzetközi Transzperszonális Társaság volt elnöke.

„Gyermekeink leválását könnyebben élhetnénk meg, ha jobban odafigyelnénk erre a folyamatra, és tudatosabb lenne a búcsú. Minden embernek kötődnie kell más emberekhez, aztán el is kell engednie őket – és ez nehezünkre esik. Meg kell tanulnunk úgy engedni el a másik embert, hogy ne kifosztva érezzük magunkat, hanem merjünk újra meg újra kötődni, noha tudjuk, hogy a kötést megint oldás követi, a vele járó fájdalommal és újabb átállással együtt. Ha kilép az életünkből egy hozzánk közel álló ember, űr marad utána. Megtehetjük, hogy üres helyét gyorsan betöltjük vagy betemetjük, de meg is állhatunk egy percre, hogy megkérdezzük magunktól: valóban csak ürességet érzünk? Azon is eltűnődhetünk, mihez nyílt most szabad tér az életünkben, milyen fantáziákat ébreszt bennünk az üresség.

A búcsúzást meg kell tanulni. A búcsúzásban, a veszteség feldolgozásában a gyász segít. Ha elveszítünk valami nagyon fontosat, bánkódunk. A gyász kifejezi bánatunkat, de segít is a veszteséget feldolgozni, ha a gyászolásba sűrűsödő különféle érzelmeknek átengedjük magunkat. A gyászfolyamat és a gyászmunka szorosan összefügg a kapcsolattal, amelyből a veszteség kiszakított bennünket. Ha egy emberrel bensőséges kapcsolatot építünk ki, nemcsak összenövünk vele, de együtt is növekedünk vele. Ezért mondja a gyászoló, hogy úgy érzi, kettészakították, eltépték a gyökereitől, vérző seb az egész lénye. A gyászfolyamatban a gyászolónak meg kell tanulnia, hogy önmagát újra egyénnek érezze, egymagában viszonyuljon a világhoz. Minden leválási folyamat visszavezet önmagunkhoz: egyedül vagyunk, magunkra maradtunk, elhagyva, talán magányosan. Ekkor óhatatlanul felvetődik a kérdés: ki vagyok, és kivé válhatok most …?

Identitásunk alapja a testi létezés átérzése és vele a vitalitás, az elevenség érzése. Ez az érzés tesz képessé arra, hogy énünket tevékenyen érvényesítsük az életben, végső soron megvalósítsuk önmagunkat. A vitalitás, énaktivitás és önmegvalósítás egymás feltétele is. Identitásunkat éljük meg abban is, hogy biztos tudásunk van önmagunkról, önképünket elhatároljuk mások véleményétől. Az identitás határai persze időlegesek és átjárhatóak. Önmagunkká válni azt is jelenti, hogy folyamatosan újrarajzoljuk a határokat magunk és a világ között, az én és a tudattalan között. Aki biztosnak érzi a határait, néha meg is nyílhat: összeolvadhat például egy másik emberrel, leginkább a szerelemben és a szexben; még bizonyos énvesztést is elfogadhat, mert tudja, hogy visszatalál határai közé. Az identitás megéléséhez tartozik továbbá, hogy tapasztaljuk a folyamatosságot: tudom, hogy akármennyire változom is, önmagam maradok. Az identitásélmény lényeges része az autonómia érzése: teljesen autonómmá sohasem válunk életünkben, csak egyre autonómabbá. Függéseink tartósan megmaradnak, és egyre újabbak is kialakulnak. Ahol autonómabbá váltunk, ahol egyre világosabban érezzük identitásunkat, s benne önmagunkat, ott a függést felváltja az önállóság – és a vele járó felelősség.

Minden elválás, amit csak hoz az élet, megköveteli, hogy az ember magára találjon. Így egyre inkább önmaga lesz, egyre önállóbb, hitelesebb és ily módon sokkal inkább képes lesz a kapcsolatteremtésre is.”

„Én is, mint sokan ébredéskor azt érzem, hogy nem aludtam eleget. Rögtön ezután eszembe jut, hogy nincs elég időm. Mindegy, hogy végül igaz-e vagy sem, a nincs elég gondolatok automatikusan merülnek fel, mielőtt eszünkbe jutna legalább végiggondolni, hogy valóban úgy van-e. Életünkben úgy telnek az órák és a napok, hogy folyvást azt halljuk, vagy éppen azt magyarázzuk, arról panaszkodunk, vagy azon aggódunk, hogy valami hiányzik. Még fel se ültünk ébredés után, még ki se keltünk az ágyból, de már kevesek vagyunk, máris lemaradtunk, és valami nem stimmel. És amikor éjjel ágyba kerülünk, magunkban egész litániát tudnánk felsorolni arról, hogy mi mindent nem kaptunk meg vagy nem intéztünk el aznap. Álmunkba is elkísérnek ezek a nyomasztó gondolatok, és ébredéskor már a hiány gondolata forog a fejünkben. (…) Ez a zsigereinkig hatoló hiányállapot, a lelkünk hiányállapota áll féltékenységünk, kapzsiságunk, előítéleteink és létproblémáink középpontjában.”

A mi kultúránkra nem igazán jellemző az, hogy az ember a gyerekkorból felnövekedve különböző jeles, és általában büszkeséggel viselt ceremóniákon át váltja szerepeit. Értem ezalatt azokat a beavatási szertartásokat vagy egyéb általában ünnepélyes, a közösség színe előtt végrehajtott ceremóniákat, amit nagyon sok kultúrában gyakorolnak. Az antropológia számára ismert törzsek legtöbbjénél találkozunk azzal, hogy beavatási szertartásokat fejlesztettek ki a pubertás táján. A világ minden tájáról származó szertartások összevetése azt mutatja, hogy ezeknek az eljárásoknak archetipikus szerkezete van. Ugyanazok a mintázatok és eljárások fedezhetők fel bennük univerzálisan.

A szokványos eljárás az, hogy amikor a fiúról úgy ítélik meg, hogy készen áll, az idősebb férfiak elszakítják anyjától, közlik vele, hogy ő meghal az anyai világ számára, és később különféle próbatételek és feladatok útján újjászületik mint férfi. Ennek az állapotnak a felfokozott szuggesztibilitásában törzsi tanok, mítoszok, titkok, hagyományok, s az ősök átörökített bölcselete szerint instruálják. Végül megszentesített szertartás keretében rituálisan megsértik, megsebzik, például egy fogát kiverik, vagy egyéb bőrbemetszéseknek, karcolásoknak vetik alá stb., azzal, hogy mindörökre nyilvánvaló legyen, hogy nemének felnőtt tagjai közé tartozik. Az egész ceremónia olyan, mint az agymosás, hogy a gyerekből felnőttet hozzanak létre, aki bátor vadásza, védelmezője a törzsnek, és mindezt szentesített keretek között hajtják végre, az istenek teljes beleegyezésével, hogy teljes legyen a rituálé.

A lányok a szexuális érettséget elérve kiválaszthatják, hogy hány bemetszést akarnak, és hova. A bőrbemetszéseket arra használják, hogy kijelöljék az egyén helyét a társadalmi rendben. Ez beavatási rítus keretében történik.   A beavatkozás során transzállapotban vannak, és nem mutatják a fájdalom jeleit. A beavatási szertartások modern változatának négyszögletes alakja van, személyi igazolványnak hívják.

A beavatás hiányát a mesék igyekeznek pótolni. A magyar nép számára a népmese az, ami hordozza az ősi tudást, a bölcsességet. A meséknek sokféle szintje különböző tudatszférákhoz szólnak. Jankovics Marcellnak van ezzel kapcsolatban egy gondolatébresztő tanulmánygyűjteménye Ahol a madár se jár címmel. Ebben a szerző arról ír, hogy a magyar népmesék készítik elő a tudattalan vagy archetipikus szinteken működő szereptanulásunkat. Ezekben már egészen pici korunktól kezdve újra és újra beleélve magunkat, és újra megnyerve mindenféle csatát és küzdelmet, együtt izgulva a hősökkel, győztesen kikerülve ezekből a helyzetekből, mintegy trenírozza magát az ember arra, hogy az élet valódi nagy fordulóiban, a valóságban is helyt tudjon állni. Szerinte a mesebeli föld gödrei, árkai, kútjai, forrás, tó és folyómedrei azonosíthatók a női princípium ölével. A mesék nyíló-csukódó sziklái, hálója, égfüggönye, melyeken át a hősök a világok közt madártestben járnak-kelnek, melyek csonkulással fenyegetik őket, a vagina jelképei. A mesebeli átjárókban való közlekedés a nemzés, illetve a születés értelmében egyértelmű. A mesékben sokszor előforduló picike lények – Babszem Jankó, Hüvelyk Matyi, Borsszem Vitéz stb. – magzati minták vagy megtestesítőik. Ha ilyen szempontból végiggondoljuk, nagyon érdekes az, hogy a mesebeli kalandok ezeket a picike embereket, hogyan viszik át olyan szakaszokon, ami gyakorlatilag megfelel a fogantatás, várandósság magzati oldalról való átélésének, a születés stb. momentumainak, beleértve az élet és halál együvé tartozásának témáját, élményét is. Mindezt persze nem kell végiggondolni ahhoz, hogy kifejtsék a hatásukat.

A transzperszonális pszichológia mentoraként tartják számon Joseph Campbellt. Campbell mitológiai értelmezése, a hős utazásáról szóló leírása, elemzései ösztönzően hatottak a transzperszonális pszichoterápia fejlődésére. Hasonlóságot talált a spirituális kríziseket jellemző élménysorozatok és a mitikus hősök átmeneti rítusai között. Ilyenek: a szeparáció, beavatás, visszatérés. Ő volt, aki hangsúlyozta, hogy minden ember megszületése már önmagában is hőstett, és életünk során később is képesek vagyunk hősként cselekedni. „S ahogy hős a megszülető ember, úgy válhat hőssé – a perinatális erőforrásokhoz visszatalálva – a terápiában újjászülető ember is.”

Paul Watzlawick (1990) szerint a változásnak két különböző fajtája van: az egyik egy adott rendszeren belül zajlik, amely maga változatlan marad, a másik magát a rendszert változtatja meg. Az első fokú változás során a rendszer nem változik, csak a rendszer tagjainak a viszonya változik a rendszerhez. Ezzel szemben a másodfokú változás a változás változása, vagyis egy viselkedésmód átváltozása egy másik viselkedésmóddá.

Az emberek nehéz helyzetekben olyan lépéseket tesznek, amelyek nem idézik elő a kívánt változást, s ráadásul még azt a problémát is felfokozzák, amelyre a „megoldást” alkalmazták. A rendszer átmehet számos első fokú változáson, mivel azonban struktúrája változatlan marad, nincs másodfokú változás.

A másodfokú változás azon operál, ami az elsőfokú változás perspektívájából megoldásnak látszik, mert a másodfokú változás megvilágításában erről a megoldásról kiderül, hogy a megoldani kívánt probléma alappillére. Míg az elsőfokú változás látszólag mindig a józan észen alapul (például az „ugyanabból még többet” recepten), a másodfokú változás általában furcsának, váratlannak és a józan ésszel ellenkezőnek tűnik; a változás folyamatában van valami rejtélyes, paradox elem.

Az átalakítás azt jelenti, hogy megváltoztatjuk azt az érzelmi vagy konceptuális keretet, amelyben egy helyzetet felfog valaki, s egy másikba helyezzük, amelybe ugyanennek a konkrét szituációnak a tényei éppolyan jól vagy még jobban beleillenek, s ezáltal megváltozik az egésznek a jelentése. Az itt szerepet játszó mechanizmus nem világos közvetlenül, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy van változás, miközben maga a szituáció teljesen változatlan, sőt megváltoztathatatlan marad. Az átalakítás eredményeként a helyzethez rendelt jelentés változik meg, azaz az átalakítás hangsúlyváltást jelent.

A változás előidézésére a legjobban épp a változással szemben mutatott ellenállás használható fel. A problémamegoldásnak ez a formája több értelemben is hasonlít a dzsúdó technikájára és filozófiájára, ahol az ellenfél lökésére nem egy legalább ugyanolyan erejű ellenlökés a válasz, hanem a lökést elfogadják, ellazulva alkalmazkodnak hozzá, és vele együtt mozdulnak. (Vagyis ugyanabból kevesebbet.)

ÁLTALÁNOS ALAPELVEK

Az Általános Alapelvek nem tételesen megfogalmazott viselkedésbeli követelmények, hanem olyan általános emberi értékek, amelyek a pszichológus számára egész tevékenysége során vezérelvként, „ars poetica”-ként kell, hogy szolgáljanak, annak érdekében, hogy a legmagasabb szinten gyakorolhassa hivatását. Az alapelvek átfogó, iránymutató és szemléletformáló jellegük miatt nem tekinthetők szankcionálási alapnak.

- Az emberi méltóság tisztelete

A pszichológus tiszteletben tartja a személy emberi méltóságát, valamint jogát arra, hogy képességeit és személyiségét kibontakoztathassa. A méltóság az alkotmányos alapelveknek megfelelően az emberi élettel eleve együtt járó minősége, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, és ezért minden emberre nézve egyenlő. A pszichológus tiszteli az egyéni, kulturális és szerepkülönbségeket, és mindenkor tiszteletben tartja az emberi jogokat. Magatartása, tevékenysége diszkriminációmentes, ezen belül mentes bármely megkülönböztetéstől, nevezetesen faj, bőrszín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más meggyőződés, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtételtől.

- Elkötelezettség és felelősség

A pszichológus a kapcsolatait a bizalomra és a kölcsönös megértésre alapozza. Felelősséget érez a társadalom, a szűkebb közösség és a kliensei iránt. Együttműködik a kollegáival és az intézményekkel. A pszichológus a kölcsönös együttműködés elvei szerint folytatja pszichológusi tevékenységét, melynek során eleget tesz korrekt tájékoztatási kötelezettségének. Ügyel arra, hogy mások is etikusan viselkedjenek és betartsák a SZEK előírásait. A közjó érdekében önzetlenül is tevékenykedik.

- Feddhetetlenség

A pszichológus tevékenységét a pontosság, a becsületesség, az őszinteség jellemzi a tudományos kutatásban, az oktatásban és a pszichológusi gyakorlatban. Betartja ígéreteit, és nem vállal betarthatatlan kötelezettségeket. A tényeket, eredményeket nem hamisítja meg, nem tulajdonítja el, nem manipulálja és szándékosan nem értelmezi félre.

- Szakszerűség

A pszichológus ismeri tudásának, képességeinek határait és a lehetséges káros következményeket. Elkötelezett a klienseknek a szolgáltatások igénybevételére és az azonos minőségre való joga iránt. Mivel a pszichológus döntései jelentős hatással lehetnek mások életére, ezért különösen ügyel arra, hogy azok szakmailag megalapozottak és minden személyes, anyagi, szociális, szervezeti vagy politikai befolyástól mentesek legyenek.

- Segíteni akarás

A pszichológus munkájában mindenkor szem előtt tartja a "primum nil nocere" elvét. Legfőbb törekvése a másokon való segíteni akarás és az ártalmak elkerülése. Ez vonatkozik mind a klienseinek szóló, mind a róluk való - szóban vagy írásban megfogalmazott -, illetve velük kapcsolatos megnyilvánulásaira. Tevékenysége során gondot fordít arra, hogy saját fizikai és mentális egészsége ne gátolja abban, hogy másokon segíteni tudjon.