„Gyermekeink leválását könnyebben élhetnénk meg, ha jobban odafigyelnénk erre a folyamatra, és tudatosabb lenne a búcsú. Minden embernek kötődnie kell más emberekhez, aztán el is kell engednie őket – és ez nehezünkre esik. Meg kell tanulnunk úgy engedni el a másik embert, hogy ne kifosztva érezzük magunkat, hanem merjünk újra meg újra kötődni, noha tudjuk, hogy a kötést megint oldás követi, a vele járó fájdalommal és újabb átállással együtt. Ha kilép az életünkből egy hozzánk közel álló ember, űr marad utána. Megtehetjük, hogy üres helyét gyorsan betöltjük vagy betemetjük, de meg is állhatunk egy percre, hogy megkérdezzük magunktól: valóban csak ürességet érzünk? Azon is eltűnődhetünk, mihez nyílt most szabad tér az életünkben, milyen fantáziákat ébreszt bennünk az üresség.
A búcsúzást meg kell tanulni. A búcsúzásban, a veszteség feldolgozásában a gyász segít. Ha elveszítünk valami nagyon fontosat, bánkódunk. A gyász kifejezi bánatunkat, de segít is a veszteséget feldolgozni, ha a gyászolásba sűrűsödő különféle érzelmeknek átengedjük magunkat. A gyászfolyamat és a gyászmunka szorosan összefügg a kapcsolattal, amelyből a veszteség kiszakított bennünket. Ha egy emberrel bensőséges kapcsolatot építünk ki, nemcsak összenövünk vele, de együtt is növekedünk vele. Ezért mondja a gyászoló, hogy úgy érzi, kettészakították, eltépték a gyökereitől, vérző seb az egész lénye. A gyászfolyamatban a gyászolónak meg kell tanulnia, hogy önmagát újra egyénnek érezze, egymagában viszonyuljon a világhoz. Minden leválási folyamat visszavezet önmagunkhoz: egyedül vagyunk, magunkra maradtunk, elhagyva, talán magányosan. Ekkor óhatatlanul felvetődik a kérdés: ki vagyok, és kivé válhatok most …?
Identitásunk alapja a testi létezés átérzése és vele a vitalitás, az elevenség érzése. Ez az érzés tesz képessé arra, hogy énünket tevékenyen érvényesítsük az életben, végső soron megvalósítsuk önmagunkat. A vitalitás, énaktivitás és önmegvalósítás egymás feltétele is. Identitásunkat éljük meg abban is, hogy biztos tudásunk van önmagunkról, önképünket elhatároljuk mások véleményétől. Az identitás határai persze időlegesek és átjárhatóak. Önmagunkká válni azt is jelenti, hogy folyamatosan újrarajzoljuk a határokat magunk és a világ között, az én és a tudattalan között. Aki biztosnak érzi a határait, néha meg is nyílhat: összeolvadhat például egy másik emberrel, leginkább a szerelemben és a szexben; még bizonyos énvesztést is elfogadhat, mert tudja, hogy visszatalál határai közé. Az identitás megéléséhez tartozik továbbá, hogy tapasztaljuk a folyamatosságot: tudom, hogy akármennyire változom is, önmagam maradok. Az identitásélmény lényeges része az autonómia érzése: teljesen autonómmá sohasem válunk életünkben, csak egyre autonómabbá. Függéseink tartósan megmaradnak, és egyre újabbak is kialakulnak. Ahol autonómabbá váltunk, ahol egyre világosabban érezzük identitásunkat, s benne önmagunkat, ott a függést felváltja az önállóság – és a vele járó felelősség.
Minden elválás, amit csak hoz az élet, megköveteli, hogy az ember magára találjon. Így egyre inkább önmaga lesz, egyre önállóbb, hitelesebb és ily módon sokkal inkább képes lesz a kapcsolatteremtésre is.”
