„Karen Horney állítása szerint minden ember rendelkezik az önmegvalósítás veleszületett képességével. Ha elmozdítjuk az akadályokat az útból, mindenki érett személyiséggé válik, éppen úgy, ahogy a makk terebélyes tölgyfává növekedik.
Manapság a pszichoterápia oktatásában túlértékelik a diagnózis jelentőségét. A diagnózis kétségtelenül alapvető fontosságú a biológiai okokra visszavezethető, súlyos pszichiátriai kórképek esetében, de gyakran nemkívánatos hatású a mindennapi problémákkal küzdő páciensek terápiájában. A pszichoterápia egy fokozatos megismerési folyamat, melynek során a terapeuta megpróbálja minél alaposabban feltérképezni a pácienst. A diagnózis behatárolja a lehetőségeket, és meggátol abban, hogy a másikhoz emberként viszonyuljunk.
A páciensek zömének nehézséget okoz az önfeltárás, de kizárólag akkor kaphatnak terápiás segítséget, ha képesek meghitt viszonyt kialakítani a terapeutával. Sokan azért félnek az önfeltárástól, mert az hiszik, van bennük valami eredendően elfogadhatatlan, visszataszító és megbocsáthatatlan. Így amikor teljes egészében feltárják magukat, és mégis elfogadással találkoznak, komoly segítséghez jutnak. Mások azért kerülik az őszinteséget, mert attól félnek, hogy kihasználják, becsapják és elhagyják őket; a meghitt és törődő terápiás viszony, amely nem vezet a rettegett katasztrófához, számukra is erőt adó érzelmi tapasztalat.
D. W. Winnicott pszichoanalitikus találó megállapítása szerint a jó és a rossz anya között nem az a különbség, hogy mennyit hibáznak, hanem az, hogy hogyan reagálnak az elkövetett hibákra. (Ez a terapeutákra is igaz.)
Mi egy tapasztalt terapeuta feladata? A pácienssel őszinte, feltétlen tiszteleten és spontaneitáson alapuló kapcsolatot kell kialakítania. Arra kell biztatnia a pácienseket, hogy minden terápiás ülést saját „égető problémájuk” (Melanie Klein) elmesélésével kezdjenek, és a fontos kérdések mélyére ássanak, ahogy a találkozás során fokról fokra feltárják a páciens problémáit. … A terápia tehát spontán, a terapeuta és a páciens kapcsolata dinamikus és folyton változó, új élmények és tapasztalatok keletkeznek, melyeket górcső alá kell venni.
Jung önéletrajzában megemlíti, milyen nagy élményt jelentett számára megismerni minden páciens egyedi belső világát és saját nyelvét. Ez az egyediség arra készteti a terapeutát, hogy minden egyes páciens számára új terápiás nyelvet dolgozzon ki. ... Még messzebbre mennék: a terapeuta dolgozzon ki új terápiát minden páciens számára.
A terapeuta nyíltsága a pácienst is önfeltárásra ösztönzi. Nem tesz jót a terápiának, ha a terapeuta megközelíthetetlen és kiismerhetetlen marad. Minden okunk megvan rá, hogy nyíltan viselkedjünk. A terapeuta önfeltárása nem egyszeri aktus, hanem magatartás, mely a páciens érdekében történik.
Ameddig a páciens azt hiszi, a problémáit külső tényezők – mások cselekedetei, idegrendszeri zavarok, társadalmi igazságtalanságok, gének – okozzák, addig a terapeuta által nyújtott segítség csak korlátozott lehet. Kifejezhetjük együttérzésünket, javasolhatunk néhány hatásos módszert a támadások és az élet igazságtalanságai ellen, segíthetjük a pácienst az érzelmi biztonság elérésében, vagy megtaníthatjuk a környezetét sikeresebben alakítani. Ha valóban jelentős terápiás változást szeretnénk elérni, arra kell bátorítanunk a pácienst, vállaljon felelősséget – vagyis mérje fel, mennyiben okozója saját nyomorúságának. A felelősségvállalás a terápiás folyamat nélkülözhetetlen első lépése. Amint az ember felismeri saját szerepét problémái kialakulásában, arra is ráébred, hogy módjában áll – kizárólag neki – megváltoztatni a helyzetet.
A terapeuta élete szolgálat: túllépünk személyes vágyainkon, és pillantásunkat mások igényei és kívánságai felé fordítjuk. Terapeutának lenni egyfelől kiváltság, másfelől átlagon felül kielégítő hivatás. … Hivatásunk nemcsak arra ad lehetőséget, hogy felülmúljuk önmagunkat, fejlődjünk és gyarapodjunk, tisztábban lássuk a világot, valódi és tragikus tudást szerezzünk az emberi természetről, hanem ennél sokkal többre. Terapeutának lenni állandó intellektuális kihívás. Egy hatalmas és többé-kevésbé ismeretlen terület felfedezői, az emberi elme fejlődésének és működésének megfigyelői vagyunk. A terapeuták olyan hagyomány örökösei, amelynek gyökerei közvetlen elődeink, az első analitikusok, Freud és Jung, és az ő közvetlen elődeik, Nietzsche, Schopenhauer és Kierkegaard munkásságánál jóval messzebbre, Jézus, Buddha, Platón, Szókratész, Galénosz, Hippokratész, a nagy vallásalapítók, filozófusok és doktorok, az emberi kétségbeesésre a kezdet kezdetétől gyógyírt nyújtók bölcsességéig nyúlnak vissza.”
